Szeretettel köszöntelek az oldalamon!
Örülök, hogy idetaláltál, mert ez kizárólag azt jelenti, hogy Te is egy elhivatott Moly vagy, mint én. Az idejét sem tudom mióta olvasok (na jó, de tudom, viszont titok), de úgy rémlik, hogy nagyon régóta. Itt próbálom meg megörökíteni az olvasási élményeimet, melyek remélem számodra is hasznosak lesznek. Műfaj tekintetében mindenevő vagyok, tehát a paletta elég széles, így érdemes böngészni.
Célom remek olvasmányok, újdonságok ajánlása a könyvek izgalmas világából. Gombóc Artúr könyvmoly, anya, dolgozó nő és főiskolai hallgató is vagyok, néha picit álmodozó, de a véleményem mindig szubjektív, ezt kérlek tartsd szem előtt! Nagyon örülök, ha kommentelsz, e-mailt írsz, ha kérdésed van bátran tedd fel, szinte mindenre válaszolok, lehetőségeimhez mérten. PDF és egyéb e-bookot viszont nem áll módomban küldeni, így kérlek emiatt ne koptasd a klaviatúrát. :)
Kellemes időtöltést kívánok, köszönöm, hogy itt vagy és olvasol!
Ismét írni kezdem a blogom, amit sajnos egyéb blogos és főleg magán kötelezettségeim (úgy mint a fránya mókuskerék) miatt elhanyagoltam, nem is kicsit. Igaz könyveket olvastam, a legtöbbet könyvtárból.
Ezek közül volt az egyik a Nagylánykönyv.
Előre el kell mondanom nem olvastam az első kötetet, illetve sem interneten, sem pedig az újságban nem követtem a csöpp lány történetét.
Most is a borítón lévő rajz fogott meg, anélkül, hogy tudtam volna ki és miről ír a könyvben, de gondoltam, ahol ilyen jó a rajz ott nagy baj a tartalommal sem lehet.
A főszereplő helyes, cserfes, szőke kislány, bocsánat nagylány, hiszen már óvodás. Valahogy mindig történik vele valami érdekes, vicces, sírásra és nevetésre késztető, egyszóval bájos az egész könyv, ahogy bevezet minket a család mindennapjaiba, de valahol érezzük is, hogy csak nagyon kiragadott pillanatokat, történeteket látunk, de ez nem von le semmit a könyv értékéből.
Kultúrák keverednek és eggyé olvadnak egy gyermek szemével nézve, különórák, rohanás, óvoda, szerelmek, költözés, jóga, család, szervezés a köbön mindezt tényleg lazán és könnyedén elmesélve, élvezhető stílusban és formában, mely alatt azt értem, hogy esti mese jelleggel tudtam átolvasni a könyvet, minden este egy -egy kis fejezetet olvastam el és már szinte vártam a következő adagot, meg kell mondanom, hogy még tudtam volna olvasgatni esténként a könyvet, ha tovább tartott volna, úgy gondolom, ha már ezt elérte a könyv, akkor kijelenthetem, hogy mindenképpen megéri elolvasni és egy együtt nevetni, elgondolkodni, örülni vagy csak egyszerűen kikapcsolódni ezzel a bájos kis családdal.
Személy szerint örülnék még egy folytatásnak, és az első részre is nagyon kíváncsi lettem.
Felvettem a könyvet és szó szerint felfaltam, annyira megragadó, lebilincselő és emberi.
A történet Oroszországban játszódik Sztálin idején. Könyörtelen szenvedés, éhezés, a munkatáborban rá vannak szorítva az emberek, hogy a túlélésért harcoljanak szinte felfoghatatlan, emberfeletti erővel, ilyet talán még a legvadabb álmainkban sem képzeltünk. Az író személetesen tárja elénk a poklok poklát egy igaz barátságon keresztül.
Szófia és Anna a legjobb barátok lettek, mivel kiszakították őket a megszokott élethelyzetükből és egy szörnyű munkatáborba kerültek, Szibériába.
Próbálják túlélni nap, nap után. Szeretik és védik egymást.
Anna sokat mesél Szófiának gyermekkori életéről és szerelméről, Vaszilijról.
Egy napon Anna megbetegszik és Szófia elhatározza, hogy mindenáron kiviszi a táborból a barátnőjét, ehhez Vaszilijtől remél segítséget, igaz az sem biztos, hogy egyáltalán megtalálja-e a férfit, vagy kap-e segítséget. Az idő egyre szorítja így nem marad más választása: megszökik.
Szófia nem várt szerelembe esik….. kérdés vajon visszatalál Annához és még időben tud segíteni. A barátság mindent legyőz-e?
Igazán jól sikerült könyv, remek kikapcsolódás, tényleg jó volt olvasni és elmerülni a könyvben.
Mostanában Agatha Christie könyvei közül többet újraolvastam és eljutottam odáig, hogy az élete is érdekelni kezdett, ki is van valójában a zseniálisan megírt történetek mögött.
Igaz, hogy számos könyv jelent meg az írónő életéről, de a legtöbb életének egy bizonyos szakaszára koncentrált, vagy szigorúan ellenőrzött adatokat jelentethetett meg. Ebben a kötetben eltűntek ezek a korlátok és az írónő saját, valós emlékeit ismerhetjük meg, persze csak annyit, amennyit láttatni enged őnmagából. A könyv egy évvel az írónő halála után 1977-ben jelent meg.
Ez egy önéletrajz és mégsem teljesen. Egy remekbe szabott regényre hasonlít inkább, igazán vaskosnak tűnhet a kötet elsőre és talán nem is merünk nekivágni, legalábbis én kétszer is félretettem. Viszont harmadjára már nem fogott ki rajtam belelapoztam és rögtön el is vesztem benne.
Egy igazi NŐ volt, csupa nagybetűvel, a dolgokat reálisan látta, szerette a kényelmet, de nem ijedt meg a kényelmetlenségektől sem. Tudta élvezni és elfogadni azt, amit a sorstól kapott, erre csak igazán kevesek képesek úgy ahogy ő tette. Anya volt és feleség, de mindemellett független személyiség, akit még a család sem akadályozott abban, hogy karriert építsen, vagy éppen bejárja a világot, ha úgy tartotta a kedve. Meg tudott újulni és egy vesztett helyzetből is olyan könnyed elfogadással állt talpra, hogy mi csak ámulunk és bámulunk, közben azt kérdezzük magunktól: mi vajon képesek lennénk minderre, amire ez a csodálatos nő képes volt?
Szerintem a válasz sokunknál: a Nem lenne. Igazán izgalmas életet tár elénk a könyv.
Egészen a gyerekkoráig repülünk vissza, innentől kezdve aprólékosan elmesélt történetbe kerülünk, ahol kis anekdoták közbeszúrásával csapong az időben az írónő, de ez egyáltalán nem zavarja meg az elbeszélést.
Akár útikönyv is lehetne, mert szinte kedvet kapunk elkalandozni az életének fontos helyszíneire, olyan bájosan ír róluk, hogy nem lehet kivonni magunkat a hely és az emberek hatása alól.
Nekem nagyon tetszett az az életszemélet, ahogy az egész életét élte, egy nagyon értékes ember visszaemlékezéseit olvashatjuk és a végére érve azzal az érzéssel tesszük le a könyvet, hogy egy napon újra elővesszük és ismét elmerülünk ebben a kalandos életben.
Nem csak Agatha Christie rajongóknak ajánlom ezt a könyvet, hanem mindazoknak akik szeretnének egy igazán jól megírt önéletrajzot olvasni.
Ez pontosan egy olyan könyv, amit nem lehet letenni, de ha le is teszi az ember, újra könnyedén fel tudjuk venni a fonalat, ami valljuk be igencsak pozitív egy hosszabb terjedelmű regénynél.
3 szálon futnak az események, az egyik, ami 777-ben történik, a második Churchill elnöksége idején az 1940-es években játszódik, valamint a harmadik szál 2009-ben, Amerikában fut.
Igazán lendületes cselekmények kísérnek végig a könyvben, igaz van 1-2 durvább leírás, de ez is kellett a könyve, hogy egy igazán jó regény születhessen.
Abba az irányba próbálja az olvasót terelni, hogy gondolkodjon el azon, hogy a sorsunk alakítható-e, vagy pedig mindegy mit teszünk az előre meg van írva, illetve létezik-e egy olyan hely valahol az 51-es körzetben, ahol előre tudják, hogy ki és meddig lesz ezen a földön. Összeesküvés elméleteket kedvelőknek igazi csemege lehet ez a könyv, mert, hogy elméletek gyártásában nem szenvedünk hiányt az olvasás folyamán az is biztos, talán még az is a hatása alá kerül, aki egyébként nem hisz a titkos társaságokban, misztikában és az összeesküvés-elméletekben.
Az alaptörténet nagyon röviden:
Will Piper FBI ügynököt kérik fel, hogy vizsgáljon ki egy sorozatgyilkosságot, amiben az a furcsa, hogy az áldozatok haláluk előtt kapnak egy képeslapot a haláluk pontos dátumával. Látszólag egymástól teljesen független emberek kapnak lapot és a lehető legkülönfélébb módon halnak meg, akár egy zárt szobában, akár kutyasétáltatás közben. Ügynökünknek rá kell jönnie a titokra, végül túl messzire jut és ő is menekülni kényszerül, de vajon kik elől és kinek az érdeke, hogy ne derüljön fény a titokra, mely titok egészen a 777-es évekbe egy titokzatos könyvtárhoz vezet. A szálak csak egyre jobban kuszálódnak, hogy a végén mindenre fény derüljön és mi is elnyerjük végső jutalmunkat, átolvastunk 398 oldalt, elgondolkodtunk a sorsszerűségen és egyéb titkokon és közben nagyon jól szórakoztunk és borzongtunk egyszerre, mert azért valljuk be hátborzongató lenne tudni a végső dátumot...
Bizony-bizony Agatha Christie-nek is volt egy kis titok a múltjában, amiről élete folyamán nem beszélt csak egyetlen egyszer.
Az írónő rejtélyes 11 napjára próbál fényt deríteni a könyv Jared Cade tolmácsolásában.
1926. december 3-án eltűnt Agatha Christie, hátrahagyva családját. Úgy tűnt el, hogy senkinek nem szólt egy szót sem, arról, hogy mire készül. Az autóját megtalálták nem is annyira messze az otthonától és emiatt elindultak a találgatások, hogy talán balesetet szenvedett és a vidéket járja, mert amnéziás lett, vagy öngyilkos lett, esetleg a férjének van köze az eltűnéséhez.
Senki nem tudott konkrét választ adni, az egész Angliát foglalkoztató titokra. Valóságos keresési láz vette kezdetét az egész országban. Mindenki azt szerette volna tudni hová tűnt az írónő.
Végül 11 nap keresés után egy harrogate-i szállodában találták meg, ahonnan családja vitte haza, a sajtónak pedig azt állították, hogy amnéziás az írónő, ezért nem emlékszik semmire, illetve ezért nem adott életjelet magáról, ami azért nem teljesen volt igaz, csak a véletlenek(?) miatt nem volt egyértelmű a jelzés, vagy arra senki nem figyelt fel.
A könyvből sok kérdésre választ kapunk, viszont vannak nyitott szálak is, ami találgatásra, gondolkodásra készteti az olvasót.
Az író alapos kutatásokat végzett, elolvasott minden korabeli újságot és Agatha barátnőjének a lánya mesélte el neki a történetet, ahogy ő hallotta annak idején.
Azt mindenki döntse el maga, hogy mit gondol az eltűnésről. Én személy szerint az írónő egy jól átgondolt kísérletének tartom, amelynek ő is részese volt, talán annyira jól fűzte a szálakat, hogy ő maga is belebonyolódott egy picit.
Érdekes olvasmány volt a könyv, amit színesítettek a fotók, amit eddig nem publikáltak sehol.
Agatha Christie rajongóknak szívből ajánlom a könyvet.
Igazi csajos regényt sikerült olvasnom, humoros, jól megírt, szerethető karakterekkel.
Na nem azt mondom, hogy mélyen szántó gondolatok, vagy váratlan fordulatok söpörtek volna végig a regényen, de meg kell hagyni volt egyfajta bája.
Humoros-e? Igen, volt benne egy-két poén és angol humor is, besűrítve a romantika köré, ami talán néha picit sok, de nem terhelő.
Adott három fiatal, tehetséges, innovatív nő. Sarah az esküvőszervező, Elsa a varrónő és Bron a fodrász, mindhárman a sikert keresik, legyen szó akár a munkáról, akár a magánéletükről.
Talán az már az elején sem titok, hogy happy end lesz a vége, de nem is ez a lényeg, hanem az , hogy egy könnyed stílusban megírt regényt olvashatunk, amit még az 534. oldalon is a legyen már vége érzés nélkül olvasunk. Inkább azt érezzük, hogy bárcsak folytatódna a történet, mert annyira belefonódtunk mi is a cselekménybe, el sem akarjuk hinni, hogy már a végére is értünk.
A regény az esküvőszervezés köré épül fel, ez fogja össze a szereplőket, adja meg helyszíneket. Imádtam az angol vidéki környezetet, a ház a kápolnával.... na inkább bele sem gondolok, milyen szuper helyszín lenne egy valós esküvőhöz, ha létezne a valóságban is.
Sarah nem hisz a szerelemben, a másik két lánnyal ellentétben, de ahogy haladunk előre a regényben észrevehetjük, ahogy szépen lassan átalakul és kinyílik.
Egy híresség esküvőjét kell megszervezniük, nem is akármilyen határidőkkel és kihívásokkal tarkítva, amit csak bonyolít egy terhes testvér, akinek történetesen egy napon van az esküvője a sztár esküvőjével, ami egy közelgő katasztrófát enged sejtetni. Persze mindenki talpraesett, főleg az egyik hősszerelmes és menti a menthetőt nem is akárhogyan.
A háttérben pedig kapcsolatok épülnek és bomlanak fel, azért, hogy a végén mindenki elnyerje méltó jutalmát, az álmodott karriert és a nagy Ő-t.
Ezt a könyvet annak ajánlom, aki szereti a futurisztikus környezetet és az enyhe mesébe illő történéseket.
A könyv gyakorlatilag egy apokalipszist ír le egy kicsit más szemszögből, mint amelyeket már a filmekben megszokhattunk.
Viszonylag a történet könnyen követhető volt, de ha alapul vesszük, hogy van benne kicsi összeesküvés ,kicsi politika, kicsi erotika, -bár az tényleg csak egy nyúlfarknyi,- némi harc és természetesen a soha eléggé nagyra nem növelhető katasztrófák akkor gyakorlatilag egy közepes szinten összegyúrt szokványos regényt kapunk.
Véleményem szerint a könyv megírásához valószínűleg csak interneten fellelhető adatokat használtak fel. Sok esetben hiányoltam a csodálatos helyek bővebb leírását és a szereplőket sem sikerült rendesen megismernem. Gyakran előfordult hogy a szokványos filmes módszert vetették be, hogy az olvasó mindenképpen folytassa az olvasást. Magyarul izgalmas események közepén színteret és szereplőket váltottak, hogy majd 10-15 oldal multán ugyanoda visszatérjenek. Én ezt személy szerint inkább kiábrándítónak találtam, mint izgalmasnak. Szerintem mindenki átélte ezt az érzést, amikor egy jó filmet nézett és a legrosszabbkor reklám következett.
Pozitívumnak jelölném meg a történet összefonódásait, amelyek azért adnak némi gondolkodásra okot, de ugyanakkor negatívumnak, hogy túl hosszú.
Végül nem nevezném olyan könyvnek, amit nem lehet letenni, de időtöltésnek és egy kis lazulásnak kiváló.
„Ha a sors feltűnően bőkezű valakivel, biztosan akad valahol egy feneketlen kút, amely az illető összes álmát elnyelheti.”
Coelho-t olvasni élmény, azon vitatkozni lehet, hogy jó vagy rossz élmény, de mindenképpen kapunk valamit, ha elolvassuk a kötetet.
Lehet ez a szeretet, a fény, amit oly sokszor emleget (néha túl sokszor), de lehet egy érdekes életérzés is, ami nem biztos, hogy mindig pozitív, de a XXI. század aktuális témáit feszegeti.
Kérdés mi képesek vagyunk-e befogadni az író általa a könyvön keresztül küldött fényt?
Egy olyan íróról van szó szerintem, olyan történetekkel, melyek mellett nem maradhatunk pártatlanok, ez akár lehet jó is, mert elgondolkodtat.
Azon gondolkodtam mielőtt kézbe vettem a portobellói boszorkányt, hogy mit is várok tőle, de rájöttem igazából nagyon sokat (bár szinte borítékolható volt a csalódás, mert nem vagyok egy ezoterikus beállítottságú). Annyira magasztalták az írót, inkább féltem elolvasni, de amellett kíváncsi is voltam, így nem tudtam nem kikölcsönözni a könyvtárból, amikor a kezembe akadt.
Igazából nem szerettem, de nem hagyott nyugodni, mindig újra és újra kézbe vettem a kötetet és olvastam, szinte átérezve az élethelyzeteket, mert azért nap, mint nap találkozunk hasonló helyzetekkel, még ha nem is ennyire direkt módon. Könnyű volt olvasni, de csak kis adagokban voltam rá képes, egyszerre nagyon sok lett volna.
Az alaptörténet: adott egy román árva lány, Athena, aki nevelőszülőkhöz kerül Libanonba, majd onnan Londonba, mert a nevelőapja hitt a látomásaiban.
Szinte már-már túlzottan vonzódik a valláshoz, amiből kiábrándul, de előtte még férjhez megy, önző módon gyermeket vállal, teljesen elvakítja valami a józan ítélőképességét (a valamire nem jöttem rá, hogy mi is a gyermekvállalásának valódi indítéka). Az ezoterikába temetkezik, ahova sokan követik, szekta-szerűen kezd működni. A zene és a tánc általi transzban látja a dolgok megoldását, a gyógyító erőt.
Athenát az alapján ismerjük meg (vagy inkább nem), ahogy a különböző emberek (volt férj, szülő, pap, főnök stb.) emlékeznek rá, de végig az volt az érzésem, hogy nem kapunk valós képet, csak benyomásokat és azt, ahogy ők látni akarták, nem amilyen valójában volt a szereplő. Megvédeni, vagy hozzátenni már nem tudott a főszereplő, mert ekkor már halott volt(ezt nagyon sajnáltam), lehet ő egészen máshogy élte meg és mondta volna el a történetét. Ez is elgondolkodtató, de persze erre sincs válasz. Nem tudjuk meg azt sem, miért lett ilyen, amilyen, mert normális családban nőtt fel, vajon tényleg belülről fakadt ez az állapot nála, vagy valami kiváltotta? Nagyon sok kérdés vetődik fel, de válasz nincs rá.
Azt szerettem a könyvben, hogy nem volt kiszámítható, nem úgy ültem le olvasni, hogy már tudom mi fog történni. Egy-két bölcsesség és szép gondolat tényleg van a könyvben, ami miatt már érdemes elolvasni.
Ami viszont nem tetszett a túlzott fény és szeretet emlegetése, ami vagy benne van a könyvben, vagy nincs, de nekem annyira nem jött át. Nem ismertük meg igazán a portobellói boszorkányt Ezek alapján nem tudtam szeretni a könyvet, inkább csak érdekelt a történet.
Egy valamit elért: még biztos fogok olvasni Coelho-t, mert hatással volt rám a regény, még ha nem is tisztán pozitív hatással, ami a szerző célja lett volna.
Amennyiben a 3 kérdés közül legalább az egyik válasz igen volt, akkor ezt a könyvet Neked találták ki.
A könyv olvasható különálló kötetként is, de még élvezetesebb, ha az összes kötetet elolvassuk, akkor válnak igazán régi, kedves ismerőssé a szereplők.
Hannah Swensen számára minden megvan a csodás karácsonyhoz, udvarlók, szerető testvérek, segítőkész barátok, egy kedves, de kotnyeles anyuka az udvarlójával, aki történetesen angol, finomabbnál-finomabb receptek a készülő szakácskönyvhöz. De a legjobb hozzávalók ellenére is becsúszhat némi hiba, jelen esetben egy aprócska gyilkosság, amiben a főszerepet egy antik tortakés és egy csinibaba kapja.
A hóvihar miatt a Közösségi Házban rekedt kis társaságból többen is gyanúsak. A Swensen lányok hozzálátnak kinyomozni ki a tettes. A történet végén még egy szülés is esedékesség válik, csak úgy lezárás gyanánt.
Negatív:
Mike karaktere picit gyenge volt. Megettem 1 zacskó nápolyit, amíg elolvastam (majdnem nekiálltam sütni is!). Nasi nélkül nem lehet végigolvasni!
Pozitív:
Nagyon szerettem olvasni, egy délután alatt kiolvastam a könyvet. Rejtély, humor, féltékenység, romantika és kaja minden mennyiségben. Benne volt minden, ami egy jó könyvhöz kell.
Szórakoztató, könnyed kikapcsolódás. Van benne pár olyan recept, amit tuti ki fogok próbálni, mert ennek a könyvnek az egyik nagy-nagy pozitívuma, hogy több mint 50 receptet tartalmaz, szinte felér egy kisebb szakácskönyvvel is 2in1.
Sokkal többet vártam a regénytől, mint amit kaptam. Először olvastam Fejős Éva regényt, de meg kell vallanom majdnem letettem a felénél, ott egy kicsit érdekesebb lett, de nem annyira, hogy azt mondjam, hogy elgondolkodtatott volna, vagy akár csak megérintett volna a történet. A karakterek nem voltak annyira aprólékosan kidolgozva, hogy akármelyik szereplő helyébe képzeljem magam, végig külső szemlélő maradtam, ezt pedig nem kedvelem annyira.
Arra számítottam, hogy egy laza, pörgős írás lesz, tele fordulattal, csattanókkal, humorral és nem utolsó sorban Balival. Ehhez képest az események nagy része Budapesten játszódik, négy nő szemszögéből, akik 17 évvel ezelőtt részesei voltak egy fiatalkori tragédiának, ami később kiderül, hogy nem is végződött akkora tragédiával, mint mindvégig hitték (bár konkrét utalások az elején nincsenek arról, hogy mi is történt, bár végig lehetett sejteni). Mégis 17 évig rágják magukat rajta, ahelyett, hogy a 21. századi lehetőségeket pl. google használnák, vagy egyszerűen csak a telefont felvennék és beszélnének egymással a lányok, nem, ehelyett 17 évig élnek idegen országban, kivéve az egy okosat, aki a 3 butuska szereplő kárán learatta a babérokat, legalábbis arra a 17 évre. Szóval nem volt nekem sem életszerű a történet, sem elég szórakoztató, nem kapcsolt ki, inkább idegesített egy kicsit.
Mindettől függetlenül, hogy nem lett a kedvencem még meg fogok próbálkozni a Bangkok tranzittal, hátha jobban fog tetszeni, bár egy kis időnek azért el kell telnie, hogy levegyem a polcról.
Ui: Picit azért örülök, hogy nem vettem meg, inkább csak kikölcsönöztem, mert újraolvasni biztos nem fogom.
A volt egy farmom Afrikában elolvasása után én is azt kívántam bárcsak lenne egy farmom Afrikában, de tényleg szinte vágytam rá, hogy ott élhessek én is ezek között a fantasztikus emberek között a meseszép tájakon.
Ez pont az a könyv, melynek olvasása során együtt tudunk sírni, nevetni, élni a szerzővel, átrepülünk 1914-be, Afrikába, a Ngong-hegyek lábához. Az írónő olyan szemléletesen írja le a tájat, állatokat, embereket, mint még ezelőtt egy vadász, vagy útikönyvben sem olvastam, egyszerűen mesébe illő, hátborzongató, elandalító, színes és vibráló, káosz és a csoda között valahol félúton sétálunk végig az eseményeken kicsit csapongva, de itt még ez sem tudott elvenni a regény élvezeti értékéből. Szenvedés, szerelem, bánat és öröm mind osztályrészül jut neki és egyben nekünk olvasóknak is, mert olyan, mintha tényleg együtt lélegeznénk a könyvvel.
Az emberek mindennapjain keresztül kapunk betekintést az afrikai életbe, életszemléletbe, amely teljesen eltér a megszokottól, egy teljesen más világ, ami európai szemmel csak nehezen elfogadható, felfogható.
Karen Dinessen (Karen Blixen) dán úrilányként kerül Afrikába, és ott válik igazi szárnyaló íróvá a 17 éve alatt, melyet Afrikában töltött a bennszülöttekkel, kikuju, szomáli és maszáj emberekkel, a kultúrák között őrlődve.
A könyv alapján készült Sydney Pollack film Meryl Streeppel és Robert Redforddal fantasztikus, de közel sem annyira, mint maga a könyv, mely tényleg szárnyra kapja az olvasót.
Ui.: A régebbi kiadás borítója nekem sokkal jobban tetszett, de persze ez már csak apróság, a könyv tartalmán szerencsére mit sem változtat.
Először is pár szót szeretnék mondani a borítóról. Hosszú idő óta szerintem ez a borító sikerült a legjobban, az I. és II. kötet borítója egyaránt igényes, szép kivitelezés, már ettől kedvet kap az ember, hogy elolvassa. Ez itt már rögtön egy plusz pont a könyv javára. A cím már csak hab a tortán, Teaültetvény, jól hangzik, egy kis forróság ebben a hidegben, legalább olvasás közben.
Be kell vallanom minden Leslie L. Lawrence könyvet elolvasok, nagyon szeretem őket, így mindig izgalommal várom az újabb megjelenést. Azért meg kell vallanom, hogy picit tartottam is tőle, mert elég sok hasonló megoldás volt egy-két regényben az utóbbi időben. Kimondottan örülök, hogy belevágtam az olvasásba, mert meglepően könnyen és gyorsan ment, mert tudott újat írni a szerző. Szerintem ebben a regényben megújult, visszatalált régi önmagához, így nem volt alapja a félelmemnek, ezt már az első rész vége felé éreztem, vártam az újabb és újabb fordulatokat.
Az alaptörténet-nagyon tömören-, Leslie L. Lawrencet felkeresi egy régi professzora( aki meghalt, vagy mégsem annyira…), hogy vigyen el egy gyűrűt Srí Lankára, az őslakos veddákhoz. Gyorsan utána is néztem a veddáknak a neten, hogy ki is ők valójában és meglepően sok információhoz jutottam róluk, akinek az érdeklődését szintén felkeltették annak érdemes a neten molyolni velük kapcsolatban.
Srí Lankán aztán hősünk-mert ugye megint nem tudott nemet mondani a kérésnek- a szokásos események középpontjába kerül, gyilkosság, őserdő, levágott fejek egy mézzel teli edényben, ház a fa tetején és ez még csak a kezdet. Dzsajaszundara teaültetvényén a szállodában aztán csak még tovább bonyolódnak az események és rengeteg potenciális gyilkos, (és akiket csak annak hiszünk), szerető, csaló és áldozat kerül elő, bábu leng a házon, ami talán nem is annyira bábu, eltűnik egy kutya is, majd lenyilaznak egy tésztapávát és másokat is. Egyszóval szépen fogynak a szálloda vendégei, akik eredetileg egy közös cél érdekében érkeztek. Egy-két segítővel kell kinyomoznia hősünknek, hogy valójában ki is a gyilkos, a levágott fejek, hogy kerültek mézbe, miért gyűlt össze a szép kis társaság és vajon ő magát is ki akarja hidegre tenni, hol futnak össze a szálak Ebben segít neki a jó öreg 38-as Smith and Wesson (igaz kicsit hiányérzetem volt ebben a regényben, kevesebbet fogta a kezében, mint szokta) és a jól megszokott csavaros észjárása.
A végére kiderül ki, vagy kik gyilkolnak és az is, hogy a veddák is megnyugodhatnak-e, de addig sok fordulat és izgalom vár ránk, olvasókra.
Összességében szerettem olvasni, és várom a következőt regényt, A villogó fények kolostorát.
Studium Plusz Könyvkiadó Kft 2010. 736.o össz ISBN 978-963-88446-9-9
Egyszerre több könyvet is szoktam olvasni, ezek közül sokszor az egyik olyan könyv, amit akár egyszer vagy többször olvastam már. Ez a könyv pont egy ilyen könyv.
Talán nem árulok el nagy titkot, de Victoria Holt nálam abszolút kedvenc. Sokan úgy tartják, hogy ponyvákat írt, de szerintem remek történelmi korképet kapunk a művei által. Szinte belecsempészi a történelmi ismereteket a regényeibe és mi olvasók akarva, akaratlanul is isszuk a szavait és megismerjük a kor embereit, hiedelemvilágát, szokásaikat, életstílusukat.
Állíthatom, hogy ahogy olvassuk az írásait egyetlen percig sem unatkozunk. Nem is tagadom, hogy volt olyan alkalom, amikor a kezembe vettem az egyik regényét, amíg az utolsó betűt is el nem olvastam le sem tettem a kezemből.
Szinte minden regénye olvasása közben úgy érezzük, hogy a főhős válla mögött kémleljük az eseményeket és ezáltal teljesen az események hatása alá kerülünk. Ezt szeretem a legeslegjobban, amikor valaki ennyire át tudja adni az érzéseket, tájakat, jellemeket az olvasónak.
A kísértetház asszonya című regénye Caprin kezdődik, ahol megismerjük a főhősnőt Favelt , az életvidám, kedves lányt, aki művész édesapjával él a szigeten. Egy nap megjelenik Roc Pendorric, akinek érkezésével egy teljesen új szálat vesz a lány élete. Édesapja hirtelen halálával a babonákkal teli Cornwallba kerül, az alig ismert férjjel és annak új családjával kell megismerkednie és elfogadtatnia magát. Azonban ez nem megy zökkenőmentesen. Valaki vagy valami Favel életére tör, megannyi rejtély, kísértés, szerelem, kétely, egymásra találás, félelem, cselszövés és intrika kíséri, vagy inkább kísérti az életét. Favelnek egyedül kell megvívnia a csatát és kiderítenie az igazságot, ahhoz, hogy nyugodt életet élhessen, de kérdés, hogy lesz-e ehhez elég kitartása és akaratereje, illetve a férjére számíthat-e vagy ő is titkokat rejteget?
Az izgalmas, eseményekben bővelkedő regény végére ez is kiderül.
Gordon Dahlquist első regénye az a könyv, ami olyan, mint a hurrikán, hol magával ragad, hol kidob, tombol és lecsillapodik.
Sokat elmond, hogy kb. 25 kis szamárfül van a lapokon, ez azt jelenti ennyiszer szakítottam meg az olvasást- nem is gondoltam, hogy ilyen sokszor megálltam, ez számomra is meglepetés volt-, tipikusan az a könyv, amit hú le kell tennem, de mégis fel kell vennem újra és újra, leginkább azért, hogy ne veszítsem el a cselekmény szálait (nem lehetetlen gyorsan elveszni a cselekmények között), és ugye egyszer a végére is szerettem volna érni.
608 oldalon keresztül folynak az események, amire azt mondanám, hogy olyan, mint azok a filmek melyek 90 percben lehetnének igazi remekművek, viszont 120 percben már kín és szenvedés végigülni. Szóval a kevesebb néha több gondolatot nem ártott volna szem előtt tartania a szerzőnek.
A regény a XIX. század elejére repít minket, Angliába. Egyébként nagyon szeretem ezt a kort, talán ezért is vonzott a regény.
Miss Temple az egyik legérdekesebb figura akivel azonosulni is tud az olvasó. A jellemének ábrázolása igazán kiváló, hol szende, már-már unalmas, de akkor hirtelen átváltozik hidegvérű gyilkossá, majd ismét több jellemfejlődésen, változáson megy át, egy igazi csemege végigkövetni a regény folyamán.
Miss Temple nyomozni kezd jegyese után, aki kurtán, furcsán otthagyta, itt indulnak a bonyadalmak és kerül bele Miss Temple, majd Chang kardinális és Svenson doktor egy alkimista összeesküvés kusza hálójába, melynek középpontjában az indigolit és egy titokzatos "Eljárás" áll, ahol kísérletek folynak az emberi természet megváltoztatására az által, hogy kiszipolyozzák az emberek, emlékeit, álmait.
Olvashatunk erőszakról, erotikáról, intrikáról, menekülésről és üldözésről. Mindenből kapunk egy adagot, de egyikről sem tudnám azt mondani, hogy elegendő ahhoz, hogy a regény krimivé, sci-fi-vé, erotikus vagy romantikus regénnyé váljon, valahol a határvonalakon egyensúlyoz.
Megannyi kaland után azért itt is minden jó, ha a vége jó, tehát nagy csattanóra azért nem kell számítani.
Összegzésül azt mondanám kell és érdemes egy ilyen regényt kézbe venni és elolvasni, úgy összességében ahhoz képest, hogy a szerzőnek tényleg az első regénye egész jól sikerült. Remélem hamarosan kézbe vehetem egy másik írását is, mert igazán kíváncsivá tett, hogy tud-e még ezután fejlődni, -én remélem-. Alexandra Kiadó, 2007
